Élet vagy puszta létezés? Hajléktalanok nehéz napjai a téli hidegben

Másfél száz ember a 60 ezres városban sok vagy kevés? Attól függ, melyik csoportba tartozunk? A szerencsések közé, akiknek van hol lehajtani a fejüket vagy a napi betevõért, szállásért küzdõk közé?

- Ez a társadalom szégyene, hogy ide jutottunk - fakad ki a középkorú férfi, amikor megtudja, hogy újságíró is kíséri a Vöröskereszt teajáratával érkezõ két szociális munkást. A szervezet a megyeszékhelyen naponta 20-30 utcán élõ ember vacsorájáról gondoskodik ily módon évek óta, a hideg idõ beköszöntétõl egészen kora tavaszig. 

Este hét óra felé jár, amikor a Spar áruház parkolójában kisebb csoport gyûrûjében felnyitja a Renault Kangoo ajtaját Rácz Péter szociális munkás. 

Tölcsért, kanalat ragad, veszi át a flakonokat, meri a forró teát a kondérból. Dobozos zsír vagy szeletelt sajt és kenyér kerül a kezekbe. Óvatosan nyúlnak érte, a fényképezõgép gyanakvóvá teszi õket.

Élelem- és teaosztás az egerszegi plaza parkolójában. Hercegh Beatrix és Rácz Péter egy úton 20-30 embert lát el a megyeszékhelyen - Fotó: Arany Gábor

Élelem- és teaosztás az egerszegi plaza parkolójában. Hercegh Beatrix és Rácz Péter egy úton 20-30 embert lát el a megyeszékhelyen - Fotó: Arany Gábor

 

- Ne írja le a nevemet, pedig nem nekem kellene szégyenkeznem, hogy ide jutottam - folytatja a férfi. - Dolgoznék én most is, jogosítványom van, meg esztergályos szakmám, de 56 évesen leszázalékolva nem kellek senkinek. Tizennégy évet dolgoztam egy helyen, de kirúgtak. 

Szavaiból a klasszikus hajléktalantörténet kerekedik ki.

Özvegység, új házasság, válások, újrakezdések az összes anyagi és érzelmi megrázkódtatással. Ez kövezte ki az utat az utcára. Miközben hallgatom, Herczegh Beatrix szociális munkás félrehívja a csoport egyetlen nõtagját, akirõl senki se mondaná meg, pincében él. Nemrég került utcára, az albérletet nem tudta fizetni, munkáját elvesztette, családjával összeveszett. Még tartja magát, ki tudja meddig, a szállóra még nem akar menni a párjával, aki szintén hajléktalan.

János remeteként él június óta a Kertvárosban, egy bolt oldalában, a félig fedett teraszon találjuk. A környékbeliek eleinte rendszeresen hívták a Vöröskeresztet, míg meg nem szokták, hogy õ így él.

- Utoljára Botfán dolgoztam, állatokat gondoztam, szállást, ennivalót kaptam, de csökkentették a gazdaságot, rám már nem volt szükség - magyarázza az 58 éves férfi. - Nem fázom én itt, jó a helyem, van hálózsákom, takaróm. Napközben meg flakonokat gyûjtök, abból van kis pénzem, meg majd bemegyek a Vöröskereszthez segélyt intézni - ígéri.

Negyedével nõtt a hajléktalanellátást igénybe vevõk száma az évezred eleje óta, és hányan lehetnek, akik a statisztika számára láthatatlanok... - Grafika: Urbanics Pál

Negyedével nõtt a hajléktalanellátást igénybe vevõk száma az évezred eleje óta, és hányan lehetnek, akik a statisztika számára láthatatlanok... - Grafika: Urbanics Pál


Nem elõször, de nem teszi meg, csak nyugtatásul mondja, hogy ne háborgassák.

- Én kérem, alkoholista vagyok, az tette tönkre az életemet - fogad kedélyesen a plaza melletti parkolóbanKovács úr, és büszkén számol be róla, hogy diplomát szereztek gyerekei, egyik külföldön tanult, a másik már dolgozik. 

Igazat mondhat, mert legutóbb még csak egyetemistákról beszélt. Az 55 éves férfi kiiratkozott családja életébõl, a lakást rájuk hagyta. Úgy tervezi, ha saját lábra állnak a gyermekei, elkéri részét a közös vagyonból. Nem lehet kétség, mi lesz a pénzzel.

Utunk utolsó állomása a ruhagyár volt orvosi rendelõje. Évek óta tanyája mindenféle népnek, amit a mérhetetlen mocsok is jelez. Az egyik szobában három ágybetét, kis éjjeliszekrény árulkodik arról, hogy itt élnek. Sõt, messzire se mehettek, mert friss kenyér, felvágott fekszik a földön. Vacsora vagy reggeli, nem tudni, s talán õk sem, mert létezik egy szint, ahol az idõ megszûnik mint viszonyítási pont. Csak a létezés pillanatait élik meg, számukra nincs se múlt, se jövõ. Jövõ, amitõl félni kell.

- Én már tartalékolok az adományokból, mert biztos vagyok benne, a bedõlt hitelesek közül sokan jönnek majd hozzánk, és nekik is segíteni kell - mondja búcsúzóul Bea, és autójuk visszaindul a Hock János úti hajléktalanszállóra, ahol most 130-nál is többen élnek, mert a hideg miatt az éjjeli menedék is megtelt.

Varga Arnold a Vöröskereszt nagykanizsai átmeneti szállóján, ahol meleget, ételt és biztonságot nyújtanak a rászorulóknak - Fotó: Szakony Attila

Varga Arnold a Vöröskereszt nagykanizsai átmeneti szállóján, ahol meleget, ételt és biztonságot nyújtanak a rászorulóknak - Fotó: Szakony Attila


Nagykanizsán 1991 óta az összes hajléktalanellátási intézményt a Vöröskereszt mûködteti, állami normatív támogatással. Antal Istvánnétól, a Vöröskereszt területi vezetõjétõl tudjuk, hogy a 35 férõhelyes hajléktalanszállón - ahol fizetni kell némi térítési díjat - van még szabad hely, ugyanakkor a 20 férõhelyes nõi, illetve a 30 fõs férfi éjjeli menedékhelyeken, a családok átmeneti otthonában, valamint a 40 fõs nappali melegedõn napjainkban is telt ház van. Szükség esetén tudnának újabb jelentkezõket fogadni a novembertõl április végéig mûködõ, 25 fõs téli krízisen is, bár a hatágyas nõi részleg már megtelt.

- Összesen 165 fõ van az ellátási rendszerünkben, akik intézményi kereteken belül töltik napjaikat, de az utcai szociális munkások jóvoltából az utcán élõkre is jut kellõ figyelem - mondta a vöröskeresztes szakember. - A téli teajáratunk naponta forró teával és élelmiszerrel, meleg ruhákkal és takarókkal keresi fel azokat hajléktalanokat, akik nem akarnak bemenni a szállóra, így próbáljuk életben tartani õket, bárhol is aludjanak. Fürdési, tisztálkodási lehetõség van számukra az átmeneti szállón, a nappali melegedõre is bemehetnének, s fontos lenne, hogy igénybe vegyék ezen lehetõségeket, mert a masszív mínuszokban nagyon könnyen kihûl az ember. 

Both Gábor vezette teajáratosok hivatalos ügyek intézését, a betegek orvoshoz juttatását, s receptre gyógyszer beszerzését is vállalják, s próbálják meggyõzni az utcán élõket, hogy legalább télen menjenek be a szállóra. Sikerként könyvelik el, ha sikerül. 

- Sokan mondták, hogy a szállón lopnak, de nekem a mobilom és a pénzem is megvan, különben is mindenki kap egy kulccsal zárható szekrényt - mondta Sanyi, aki, bár kedveli a szabadságot, egy hónapja a krízisszállón éjszakázik. 

A zalaegerszegi ruhagyár volt orvosi rendelõje. Évek óta tanyája mindenféle népnek, ebben a szobában most hárman laknak, mutatja Rácz Péter, a Vöröskereszt szociális munkása - Fotó: Arany Gábor

A zalaegerszegi ruhagyár volt orvosi rendelõje. Évek óta tanyája mindenféle népnek, ebben a szobában most hárman laknak, mutatja Rácz Péter, a Vöröskereszt szociális munkása - Fotó: Arany Gábor


- Szeretném visszafordítani az idõ kerekét! - mormolta maga elé Csicsa, aki napközben bevásárlóközpontnál gyûjti az üvegeket. - Traktoros voltam a téeszben, de jöttek a nõk, a pia, elvált tõlem az asszony, így kerültem az utcára. Akkor siklott ki az életem. 

- Ön férjnél van? Szokta mondani a férje, hogy milyen csinos? - így indított a 62 éves Laci, aki nyolc éve él a szállón. S mielõtt elolvadtam volna a bóktól, megkérdezte: - Nem hozott pálinkát? Tudna pénzt adni egy liter borra? 

Lacinak Karosban étterme, Kanizsán két kocsmája volt, gazdag embernek számított. Aztán az asszony - akit nyomdafestéket nem tûrõ szavakkal illetett - elvált tõle, mindene odalett. 

- Egy kis szoba, bárhol, ez a vágyam, de esélyem sincs rá, mert csak 27 ezer a nyugdíjam, s alkesz vagyok - mondta, hozzátéve: - Mikor jön legközelebb? Ha akarja, addigra leszokom a piáról. 

- Nyolc éve vesztem össze a szüleimmel, a pesti albérletembõl jöttem ide, egy kanizsai férfinek dolgoztam cukrászként, aki kéthavi béremmel tartozott - mondta a 24 éves Attila, aki nem kapta meg a járandóságát. - Elégedett vagyok a szállóval, most a Vöröskereszt segítségével motorfûrész-kezelõ tanfolyamra járok, van esélyem kikerülni. 

Az 53 éves Aranka kárpitosképzésen vesz részt, de úgy véli: akkor is a szállón fog megöregedni, ha munkát kap. 

- Egyedülállóként nem tudtam fizetni a törlesztéseket, így elvesztettem a szegedi lakásomat - mesélte a csendes, értelmes hölgy, aki 11 éve hajléktalan, s legutóbb a GE-ben dolgozott. - A nõi krízisszállón hatan vagyunk egy szobában, mind sérült ember, beleértve magamat is, mert én lelkileg vagyok sérült. Fedél van a fejem felett, s itt biztonságban vagyok, nekem ennyi is elég, nincsenek céljaim. 

A hajléktalanszállót vezetõ Barbarics Lászlótól hallottuk: az ellátottak harmada nõ, ami korábban nem volt jellemzõ. Az intézményben élõk több mint fele roma, sokan rokoni kapcsolatban állnak egymással, klikkesednek, nem akarnak beilleszkedni, elfogadni a házirendet, ami sok konfliktust eredményez. S amire régebben nem volt példa, mostanában kétszer az ügyeletesre is rátámadtak. 

Szolgálat, 24 órán keresztül 
A hajléktalanokat segítõ 24 órás regionális diszpécser szolgálatot 2007 novembere óta mûködteti a Vöröskereszt a Nyugat-Dunántúlon. A vasi és zalai megyeszékhelyrõl indul útnak a krízisautójuk, ennivaló, ruha, takaró és némi gyógyszer a felszerelésük. Gyakran õk azok, akik akkor segítenek, amikor a mentõ még nem viszi el a bajba került, de egészségügyi ellátásra nem szoruló embert, aki egyedül már nem maradhat.  



Szerintem (Arany Gábor jegyzete) 

Az emberek egy része azt hiszi, a hajléktalanság megszüntethetõ, pedig gyógyíthatatlan betegség. A társadalom nyavalyája, amit folyamatosan kezelni kell, de ennél többet várni illúzió. Legalább annyira, mint bármilyen kóros függést meggyógyítani. Ha valaki hajléktalan létbe csúszik és ott megreked hosszabb idõre, onnan kikerülve is rendszeres segítségre, figyelemre szorul majd. Hajléktalan marad, hiába lesz fedél a feje felett, mert ez nem fizikai, hanem mentális állapot. Sokuk számára ez könnyebb létezés, semmint a hétköznapok küzdelmeit megvívni.