A munkanélküliség specialitásai

rövid szösszenet a hajléktalanok munkaerõpiaci gondjairól

Az intézményünkben élõk korösszetétele egy az idei évben készült reprezentatív mintán végzett kutatás keretében született eredmények szerint a következõ.

A vizsgálatba bevont hajléktalanok közül 42 fõ férfi, 13 fõ nõ. Életkor szerinti megoszlásukra  jellemzõ, hogy a 30-59 éves korosztály 65 %-os jelenléte jóval meghaladja, az átlagnépességhez viszonyított ugyanezen korosztály 42 %-os arányát. Az átlagéletkor 45 év.

A húsz év alattiak 1 fõvel, a 60 év felettiek 9 fõvel, míg a 65 év felettiek mindössze 1 fõvel képviseltetik magukat. A 60 és 65 év közötti korosztály jelenléte felülreprezentált a megkérdezettek körében.

Emellett az is elmondható, hogy a hatvanöt év felettiek aránya azonban nagyban elmarad az átlagnépességen belül tapasztalható 16 %-tól (jelen esetben itt 2 %). Ennek oka valószínûleg a hajléktalan életmódból adódó rövidebb élethossz. Megfigyelhetõ az adatok alapján, hogy a hajléktalanok körében igen alacsony azon személyek száma, akik képesek a folyamatos munkavégzésre.

Ezzel párhuzamosan az a tény is megállapítható, hogy a rokkantnyugdíjasok aránya magas (20%). A fizikai leépülés velejárója a hajléktalan életmódnak. A megkérdezett hajléktalan nõk aránya (24 %) közel megegyezik az országos átlaggal (25 %), és életkoruk megoszlása is hasonló arányokat mutat.

A munkaerõ-piaci szempontból kiemelkedõ fontosságú iskolai végzettség szerinti arányok a következõképpen alakulnak: A vizsgált csoport iskolai végzettségének arányait nézve, felsõfokú végzettségû és érettségi vizsgát tett 7 % (2-2 fõ), szakmunkás illetve szakiskolát végzett közel 42 %, nyolc általánost végzett 40 %, és 10 % felett van azoknak az aránya, akik kevesebb, mint nyolc általánost végeztek.

Az átlagnépességen belüli 8 általánost el nem végzõk 20%-os arányához viszonyítva a hajléktalanok körében ez a szám alacsonyabb (11 %). A nyolc általánost végzettek és a szakmunkások száma magasabb a hajléktalanok körében, míg az érettségizettek és felsõfokú végzettségûek aránya jóval elmarad az átlagnépesség körében tapasztalható arányoktól. Az idõsebb és a középkorú hajléktalanok többsége szakmunkás végzettségû.

A legutolsó foglalkozás tekintetében, a megkérdezettek 73 százaléka segéd és betanított munkás volt. A válaszadók egy része olyan szakképzettséggel rendelkezik, amelyre ma már nincs kereslet a munkaerõ-piacon (esztergályos, sorompókezelõ), de többségük szakképzettsége a keresett szakmák közé tartozik (kõmûves, lakatos, villanyszerelõ).

Arra a kérdésre, hogy a szakmájukban miért nem tudnak elhelyezkedni, több okot is fel lehet sorolni. Egyrészrõl nem mûködnek már azok a nagyméretû építõiparral foglalkozó cégek melyek, nagy számban foglalkoztattak szakmunkásokat, másrészrõl az idõsebb korosztályhoz tartozó szakmunkások nem tudnak megfelelni a mai kor technológiai és szakmai elvárásainak (naprakész szakmai tudás hiánya). Esetükben egyéni vállalkozás elindításának sincs realitása. A megkérdezettek 42 %-a alkalmi munkából tartja fenn magát. Általában szezonjellegû munkákat végeznek (mezõgazdasági munkák, pl.: gyümölcsszedés) illetve legnagyobb számban az építõiparban vállalnak alkalmi munkákat. A megkérdezettek többsége élete során 8-10 munkahelyen dolgozott, amibõl következtetni lehet életmódjukra is.

A fiatal hajléktalanok körében kevesen és akkor is csak rövid idõre vállalnak állandó munkát. Ez a szám az állami gondozásból kikerült fiatalok körében még alacsonyabb. Többségük nem rendelkezik szakmával, illetve soha nem volt egyetlen munkahelye sem. A 25 év alattiak közül 2 fõ folytat jelenleg tanulmányokat, mindketten egy dán típusú termelõi iskolába járnak. A felméréskor mindössze 3 fõ dolgozott állandó bejelentett munkahelyen (segéd és betanított munkásként), a többi aktív korú fõként alkalmi munkából próbál jövedelemhez jutni. Ez számukra a téli idõszakban komoly nehézségekbe ütközik. Az aktívak-inaktívak aránya 65-35 %.

Az országos felmérés adatai szerint a megkérdezettek 21 %-a állandó munkaviszonnyal rendelkezik, míg 26 %-nak rendszeres alkalmi munkából származik a jövedelme. Ez a szám a vizsgált csoportnál 6 illetve 38 %. A megkérdezettek több mint 90 %-a szakmunkás illetve annál alacsonyabb végzettségû.

Ez a kutatási eredmény azt a feltételezést erõsítheti meg, mely szerint a gazdasági struktúra átalakulásának legnagyobb vesztese, a többségében munkásokból álló középréteg illetve a szakképzettséggel nem rendelkezõ segéd és betanított munkások nagyszámú csoportja volt.

A munkaerõ-piaci reintegráció szempontjából legérzékenyebb pont, hajléktalan klienseink esetében, a fekete-gazdaságban töltött idõ után az elsõ hónap problémája. Ez komoly gátat jelent a bejelentett munkavállalással kapcsolatban. Könnyen belátható, hogy abban az esetben amiben klienseink többsége hetente vagy naponta kapja meg munkabérét, azt nagyon rövid idõ alatt feléli, abból annak alacsony mértéke miatt gazdálkodni, megtakarítani nem tud.

Az elsõ hónap így lényegében teljesen jövedelem nélküli átvészelése így nagyon komoly, tulajdonképpen a saját maguk létfenntartását veszélyeztetõ gátat állít ellátottaink elé, hiszen egyértelmû, hogy magához a megfelelõ munkavégzéshez is szükséges minimális saját „tõke” ki kell fizetni a busz/vonat bérletet, ennivalót kell vinni, nem elég a napi egyszeri étkezés, ne adj isten ruházkodni is szükséges.

Ezek a többség számára eleve adott, tulajdonképpen fel sem tûnõ apróságok képesek teljességgel ellehetetleníteni klienseink munkavállalását, és komoly pszichés terhet is jelentenek egyúttal számukra, hiszen itt is azt tapasztalják, hogy a számukra nincs már sem remény, sem kiút.

Ezen a problémán az eddigiekben a hajléktalan-ellátással foglalkozó szervezeteknek egy esetben nyílott lehetõsége közvetlenül ezt a kérdést orvosló, az elsõ hónap költségeinek biztosítását célzó pályázaton részt venni. Sajnos eme projektnek nem lett folytatása, és az adott esetben támogatható személyek száma, a források szûkössége miatt elenyészõen csekély volt.

Amennyiben az elõzõ problémát sikerül orvosolni, azonnal, de legalább is az elsõ fizetéskor jelentkezik a következõ problémahalmaz, amely nagyon gyorsan ismét kilépteti elképzelt és immáron az elsõ hónapját ledolgozó, ám próbaidõs ügyfelünket nehezen megszerzett munkahelyérõl. Hiszen ha figyelmen kívül is hagyjuk azokat a kisebb-nagyobb (esetleg uzsora) kölcsönöket, amelyek visszafizetésére természetesen az elsõ fizetésig szól a megállapodás, akkor azok a „barátok” bukkannak fel, akik a nehezen megszerzett jövedelem rövid-távú elköltésében segédkeznek, jó eséllyel egy görbe este során, amelynek már szinte folyománya a másnapi munkaképtelenség, az igazolatlan távollét, és sajnos sok esetben az azonnali felmondás.

Persze erre a többségi társadalomba tartozók válasza az, hogy ezt nem lehet, a pénzt be kell osztani, milyen ember már az ilyen… sorolhatnánk vég nélkül a klasszikus közhelyeket. Be kell látnunk azonban, hogy abban az élethelyzetben, amiben az egyetlen közösséget, azokat; akik a sorstársaink, nagyon nehéz, szinte lehetetlen megszûntetni, attól elszakadni, hiszen ez az a közeg, amelyben a hajléktalan elmúlt éveit töltötte, és amelynek tagjának érzi magát. Nem lehetséges eltépni minden létezõ, - akármilyen is - kapcsunkat akkor, ha már amúgy is minden olyan kapocs, ami volt megszûnt már létezni. Hiszen már nincs család. A barátok lakótársak, ivócimborák. Ezek mind olyan kihívások, amik a szociális szakembert nagyon komoly, és be kell valljuk, a legtöbb esetben kudarcba torkolló kihívások elé állítják.

Az elõbb említettekbõl egyértelmûen következik, hogy komoly stratégia, és számos alternatív támogatási forma összehangolására, kialakítására van szükség, amennyiben a hajléktalan emberek munkaerõ-piaci reintegrációját tûztük ki - valamilyen perverziótól vezérelve - célul magunk elé.

Nehéz helyzetben vagyunk akkor is, amennyiben valamilyen képzésre, szakma szerzésére sarkalljuk gondozottunkat. Sajnálatos módon a tapasztalataink azt mutatják, hogy a képzési piac, bár rendkívül széles spektrumú, mégis sok esetben a képzõk, és nem a munkáltatók elképzeléseit tükrözi.

Rendkívül örültünk, és örülünk ma is ha egy ügyfelünk virágkötész, kertész, ne adj isten kosárfonó, esetleg komolyabb magaslatokba törve írd és mondd szoftverüzemeltetõ lesz, de sajnálatos módon azok a képzések, amik tényleges szakmai és felhasználható szakmai tudáshoz juttatják ellátottainkat a számukra lényegében elérhetetlenek.

Amikor egy csodálatos (és félreértés ne essék nem haszontalan) nyelvi képzés után a lényegében teljesen piacképtelen szakmával rendelkezõ ember munkát keres, a számára felkínált lehetõségek között sajnos elenyészõ számban fordulnak elõ olyanok, ahol megszerzett alapfokú nyelvtudása akár egy minimális elõnyt is jelentene.

De említhetnénk például a harminc-negyven évesen szakáccsá képzett munkavállalót, aki mivel gyakorlata lényegében a nullával egyenlõ soha nem fog a salátástálnál és a rántotthús-sültkrumpli kombináció elkészítésének komoly szaktudást igénylõ munkafázisán továbbjutni egyetlen konyhán sem. Ez esetben pedig nem elhanyagolható az a csalódottság sem, ami miatt bármely további képzési lehetõségtõl érthetõ undorral fordul el emberünk, hiszen nem tud lényegében semmit sem profitálni az ott megszerzett vagy megszerezni vélt tudásból.

Tehát a képzések esetében is jóval több a gát, mint a lehetõség, hiszen a maguk idõtartama alatt ugyan biztos és tegyük hozzá minimális jövedelmet biztosítanak, de azt követõen a tanulásba fektetett energia, a ráfordított idõ nem hozza meg a legtöbb esetben a várt eredményt. Hozzá kell tennünk természetesen, hogy ellátottaink esetében leggyakrabban azok az alapok hiányoznak, amelyekre építve egy valóban erõs pozíciót biztosító helyzetbe, jól kamatoztatható tudáshoz juthatnának.

Tapasztalataink azt mutatják, hogy intézményben élõ klienseink közül az esetek túlnyomó részében a fiatalabb korosztályba tartozók azok, akik reális esélyt látnak a tanfolyamokban, az életkor elõrehaladtával egyre fontosabbá válik a biztonságos munkalehetõség legyen az bármi is.

Jellemzõje az is, speciális ellátotti körünknek, hogy minél rövidebb az az idõ, amelyet hajléktalanként él meg valaki, továbbá minél rövidebb a munka nélkül töltött idõ annál nagyobb a motiváció a munka megszerzésére, megtartására.

A hajléktalan emberek számára a legnagyobb perspektívát, mint azt már az elõzõekben is említettük a komplex, önálló lakhatást támogató, a bejelentett munkavállalást munkáltatói járulékok térítésével is elõsegítõ, és folyamatos egyéni esetkezelésen alapuló szociális munkával megerõsített programok szolgálnák. Jelenleg ezek a programok egymástól részben elkülönülve indulnak, és folynak, kötõdésük egymáshoz meglehetõsen laza, forrásaik a legtöbbször esetlegesek, projektjellegük pedig nem alkalmazkodik a valós igényekhez, és a területenként eltérõ lehetõségekhez.

Álláspontunk szerint a problémakör egységes strukturált egészként történõ rugalmas kezelése vezethetne eredményre, amely túl azon, hogy költséghatékony megoldásokat tudna prezentálni, a tapasztalatok figyelembe vételével, a projektciklusok lezárását követõ visszaesést, újbóli intézményi ellátási körbe kerülést is megfelelõen orvosolná.

Németh András kutatásának felhasználásával készítette: Kardos T. Ádám